1963. augusztus 28.
Lincoln Memorial, Washington D.C.

Boldog vagyok, hogy Veletek lehetek ma, hazánk történelmének legnagyobb szabadság tüntetésén. Száz éve annak, hogy ez a nagyszerű hazánkfia, akinek a jelképes árnyékában állunk ma, aláírta a rabszolga felszabadítást.

Ez a korszakalkotó rendelet olyan volt az igazságtalanságtól senyvedő néger rabszolgák millióinak, mint a remény világítótornya. Mint egy hajnalsugár, véget vetett a rabság hosszú éjszakájának.                            

Ámde száz évvel ezután a négerek még mindig nem szabadok.

Száz évvel ezután a négerek életét még mindig megbénítja az elkülönítés bilincse és a megkülönböztetés lánca.

Száz évvel később a négerek a nyomor szigetén élnek a jólét tengerének közepén.

Száz évre rá a négerek még mindig az amerikai társadalom szélére száműzve szűkölködnek – a saját hazájukban.

Ezért jöttünk ide: hogy beszéljünk erről a gyalázatról.

Tulajdonképpen azért jöttünk hazánk fővárosába, hogy készpénzre váltsunk egy csekket.

Amikor a köztársaságunk megálmodói papírra vetették az Alkotmányt és a Függetlenségi Nyilatkozatot, kötelezvényt írtak alá, amit minden amerikai megörökölt.

Azt ígérték nekünk, hogy minden embernek, igen, fekete embernek éppúgy, mint fehér embernek, elidegeníthetetlen joga van az élethez, a szabadsághoz, és a boldogság kereséséhez.

Ma már nyilvánvaló, hogy Amerika adós maradt ezzel az igérvénnyel a színesbőrű állampolgárai iránt. Nem állt helyt az igérvényéért, a négereknek rossz csekket adott, a csekk mögött nincsen fedezet.

Csakhogy mi nem hisszük el, hogy az igazságosság bankja csődbe mehet. Nem hisszük el, hogy hazánk építménye hiányos alapokra épült volna.

Azért jöttünk tehát, hogy készpénzre váltsuk ezt a csekket, egy olyan csekket, ami biztos kincset ér: a szabadság kincsét és az igazság biztonságát. Azért is jöttünk erre a megszentelt helyre, hogy szenvedélyesen sürgessük Amerikát.

Nincs időnk a hűvös megfontolás luxusára, nem vehetjük be a fokozatosság nyugtatóját.

Itt az idő, hogy valóra váltsuk a demokrácia ígérvényét.

Itt az idő, hogy a szegregáció sötét siralomvölgyéből a faji egyenlőség napfényes útjára lépjünk.

Itt az idő, hogy a nemzet a faji megkülönböztetés futóhomokjáról a testvériség sziklaszilárd alapzatára álljon.

Itt az idő, hogy Isten minden gyermeke számára valóra váljon az igazságosság.

Tragikus lenne a hazánknak, ha elszalasztaná a pillanat sürgetését.

A négerek törvényes elégedetlenségének tikkasztó nyara csak akkor ér véget, ha a szabadság és az egyenlőség ősze hoz enyhülést.

Hatvanhárom nem a vége, hanem a kezdete. Akik abba ringatják magukat, hogy a négerek csak kiadták a gőzt, és majd megnyugszanak, azoknak keserű kijózanodásban lesz részük, mihelyt ez az ország a régi megoldásokkal próbálkozik újra.

Amerikának nem lesz nyugta, amíg a négerek meg nem kapják a polgári jogaikat.

A fölkelés forgószele alapjaiban fogja rengetni az országot, amíg csak az igazságosság napsütése föl nem derül.

De valamit meg kell mondanom az enyémeknek, akik az igazságosság palotájának küszöbén topognak.

Csak úgy nyerhetjük el a méltó helyünket, ha nem keveredünk méltatlan tettekbe.

A szabadságot szomjúhozva ne igyunk a gyűlölet keserű poharából.

A mi küzdelmünket örökké a méltóság és a fegyelem magas szintjén kell folytatnunk.

Nem szabad megengednünk, hogy a mi teremtő tiltakozásunk fizikai erőszakba torzuljon.

Újra és újra föl kell emelkednünk abba a magasságba, ahol a fizikai erő találkozik a lelki erővel.

Ez a csodálatos új harciasság, ami úrrá lett a fekete közösségen, nem vezethet bizalmatlansághoz minden fehér ember iránt, mert fehér barátaink sokan, ahogy itt és most a jelenlétük is bizonyítja, rájöttek, hogy az ő sorsuk hozzá van kötve a mi sorsunkhoz.

Eljöttek, mert rájöttek, hogy az ő szabadságuk kibogozhatatlanul összegubancolódott a mi szabadságunkkal.

Nem járhatunk külön utakon.

Fogadalmat kell tennünk, hogy folyton előre haladunk. Nem fordulhatunk vissza. Van, aki azt kérdezgeti a polgári jogok híveitől: „Mikor nyugszotok már meg?”

Sosem nyughatunk meg, amíg a négerek a rendőrök kimondhatatlan brutalitásának áldozatai. Sosem nyughatunk meg, amíg nem pihenhetünk meg egy útmenti vendégfogadóban, vagy városi szállodában.

Nem nyughatunk, amíg a feketék fölemelkedése csak annyi, hogy egy kisebb gettóból egy nagyobb gettóba költözhetnek.

Sosem nyughatunk, amíg a gyermekeinket megfosztják egyéniségüktől és méltóságukat elrabolják
az olyan kiírásokkal, hogy „Csak fehéreknek”.

Nem nyughatunk, amíg a feketék Mississippi államban nem szavazhatnak, és a feketék New Yorkban azt hiszik, hogy nincs miért szavazniuk.

Nem, nem nyughatunk és nem is nyugszunk, amíg az igazságosság nem hömpölyög mint a folyó, és a tisztesség nem özönlik mindenfelől.

Tudom jól, hogy többen is borzasztó megpróbáltatásokon mentetek keresztül.

Többen is éppen most szabadultatok a szűk börtöncellából. Többen is olyan helyről jöttetek, ahol viharosan üldöznek titeket azért, mert a szabadságot követelitek, és elsodor titeket a rendőri brutalitás.

A szenvedés, amit átéltek, teremtő erő. Dolgozzatok tovább avval a hittel, hogy a meg nem érdemelt szenvedés megváltó erő.

Úgy menjetek vissza Mississippibe, úgy menjetek vissza Alabamába, úgy menjetek vissza Dél-Carolinába, úgy menjetek vissza Louisianaba, úgy menjetek vissza az északi nagyvárosok nyomortelepeire és gettóiba, hogy tudjátok, hogy ez a helyzet meg kell, hogy változzon, és meg is fog változni.

Ne merüljünk el a siralomvölgyben.

Ma azt mondom nektek, barátaim: akármilyen nehéz és csalódott ez a pillanat - én mégiscsak álmodozom. Az amerikai álmot álmodom tovább.

Arról álmodozom, hogy egy szép napon ez a nemzet fölemeli a fejét, és megéli hitvallása szavainak igazi értelmét: „Számunkra magától értetődő, hogy minden ember egyenlő”.

Arról álmodozom, hogy egy szép napon Georgia vöröslő dombjain a volt rabszolgák fiai és a volt rabszolgatartók fiai le tudnak ülni együtt a testvériség asztalához.

Arról álmodozom, hogy egy szép napon még Mississippi Állam is, ez az elnyomás és igazságtalanság hevétől fulladozó sivár pusztaság is átváltozik a szabadság és az igazságosság ligetévé.

Arról álmodozom, hogy egy szép napon az én négy gyermekem is olyan országban élhet, ahol nem a bőrük színe, hanem jellemük alapján ítélik meg őket.

Ma álmodozom.

Arról álmodozom, hogy Alabama Állam, ahol a kormányzó most gáncsoskodik és jogtiprást fröcsög, egy szép napon olyan hely lesz, ahol a fekete kisfiúk és kislányok kéz a kézben tesvérként sétálhatnak a fehér kisfiúkkal és kislányokkal.

Ma álmodozom.

Arról álmodozom, hogy egy szép napon minden völgy fölemelkedik, minden domb és hegy lealacsonyodik, az ugar kivirul, ahol egyenetlenség van, ott egyenesség lesz, felragyog az Úr dicsősége, és ezt minden érző lény látni fogja.

Ez a reménységünk. Evvel a hittel térek vissza Délre. Evvel a hittel a reménytelenség hegyéből is kihasíthatjuk a remény kavicsát. Evvel a hittel a cívódások országos csörömpölését áthangolhatjuk a testvéri egyetértés szép szimfóniájává. Ez a hit képessé tesz bennünket arra, hogy együtt dolgozzunk, együtt imádkozzunk, együtt küzdjünk, együtt vállaljuk a börtönt, együtt álljunk ki a szabadságért, tudván tudva, hogy egy szép napon szabadok leszünk.

Azon a napon Isten minden gyermeke új jelentéssel tudja majd énekelni szózatunkat: „Az országom a tiéd: Szabadság édes földje, rólad dalolok. Föld, melyen atyáim haltak, föld, mely a bevándorló atyák büszkesége, minden hegyoldalról a Szabadság csengjen!”

S ha Amerika nagy nemzet lesz, akkor ez valóra is válik. Csengjen tehát a Szabadság New Hampshire csodálatos dombtetőiről! Csengjen a Szabadság New York hatalmas hegyeiről! Csengjen a Szabadság a pennsylvaniai Alleghenies magaslatokról!

Csengjen a Szabadság Colorado hósipkáiról!

Csengjen a Szabadság California girbe-gurba csúcsairól!

De ez nem elég. Georgia köves hegyormáról is csengjen a Szabadság!

Csengjen a Szabadság Tennessee kilátóiról!

Csengjen a Szabadság Mississippi minden domboldaláról és szelíd lankáiról. Minden egyes lejtőről csengjen a szabadság!

Ha a Szabadságot zengjük, ha minden faluból, minden pusztáról és minden telepről zengjük a Szabadságot, az összes államból és városból, akkor előrébb hozhatjuk azt a napot, amikor Isten mindegyik gyermeke, feketék és fehérek, zsidók és keresztények, kálvinisták és pápisták megfoghatják egymás kezét, és együtt énekelhetik a régi néger spirituáléval: „Végre szabadok, végre szabadok, végre szabadok vagyunk, hála a mindenható Istennek.”